A Világsztárok a Budapest Jazz Clubban sorozat akár a „New York Budapesten” címet is viselhetné. A széria keretében fellépő formációk csaknem mindegyike a Nagy Alma, vagy legalábbis az Egyesült Államok keleti partján – a jazz jelenleg legforrongóbb gócpontjában – tevékenykedik. Ezt az állítást az is alátámasztja, hogy New Yorkban több mint egy tucat, míg az Államok egész területén közel száz említésre méltó jazz klub működik. Összehasonlításként érdemes belegondolni, hogy Argentínától Thaiföldig összesen mindössze hetven-nyolcvan hasonló kaliberű klub üzemel világszerte. Bármennyire is amerikai a műfaj, nekünk, magyaroknak igazán nincs szégyenkezni valónk, sőt, ha zongoráról van szó, különösen magasra tesszük a mércét.
Ahogy a gipsy jazz – no nem a Django-féle – megkérdőjelezhetetlenül hazai, vagy ahogyan a skandináv jazz jellegzetesen európai, úgy a Budapest Jazz Club világsztár sorozata ízig-vérig amerikai. Eklatáns példája ennek a gondosan kimunkált, intellektuális, ugyanakkor ösztönös, felesleges manírok nélküli zenei előadásmódnak az, amit számos zenésztársa mellett Gerald Clayton is képvisel.
Clayton 1984-ben Hollandiában született, ám fiatal éveit már Dél-Kaliforniában töltötte. Bőgős-zeneszerző édesapja révén – a legtöbb jazz ikonhoz hasonlóan – már kisgyermekkorától a műfaj bűvkörében élt. Számos középiskolai sikerélmény után a valódi áttörést a rangos Thelonious Monk Intézet által meghirdetett 2006-os jazz zongora verseny második helyezése jelentette. Ekkortájt ismerkedett meg a ma élő egyik legzsenibb trombitással, Roy Hargrove-val is, akivel a Henry Mancini Orchestra próbái előtt spontán duózással melegítettek be.
2006 és 2009 között Clayton és Hargrove együtt turnéztak és több albumot is rögzítettek. Ezekben az években Clayton már olyan előadók oldalán tűnt fel, mint Diana Krall, Kendrick Scott, Melissa Morgan, Michael Rodriguez vagy Terri Lyne Carrington. Mindezzel párhuzamosan a családi vállalkozásban is helyt állt, hiszen édesapjával és szaxofonos unokatestvérével, Jeff-fel, Clayton Brothers nevű formációjukkal koncerteztek. 2010-ben megjelent Joe Sanders-szel és Justin Brown dobossal rögzített korongján hallható szólóját Grammy-jelöléssel ismerték el, 2011-ben pedig mint zeneszerzőt jelölték a díjra. Ugyanebben az évben jelent meg második, Bond: The Paris Session című korongja. Az album sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2012-ben ezzel is indulhatott a legrangosabb zenei ereklye megszerzéséért. Clayton eddigi munkásságának csúcspontja azonban 2013-ban megjelent Life Forum névre keresztelt korongja, amin többek között az egyik legfelkapottabb jazz énekes, a szintén fiatalos és modern stílust képviselő Gretchen Parlato is közreműködik.
Gerald Clayton zenéjének ritmus- és harmóniavilága táplálkozik a legnagyobb „felmenők” játékából, ám leginkább a Joshua Redman-nel és fent említett Parlatoval is gyakran közösen alkotó Aaron Parks zenei világához hasonlít. Játékával Robert Glasperhez hasonlóan ki mer lépni a műfaji keretekből, így bátran merít a modern értelemben vett RnB és Hip-Hop hangzásvilágából is.
Gerald Clayton - zongora, Joe Sanders - bőgő, Obed Calvaire - dob
